Nem tudok elvonatkoztatni!

Egy kedves ismerősömnek tegnap babái születtek. (Paranoia: létezik valaki, aki majd egyszer,- mikor fél év múlva közszemlére teszem a blogot- fogja magát és kinyomozza, hogy ki(k) születtek tegnap. Így kiderül ki a kedves ismerős és az is, hogy én ki vagyok. És akkor... A kérdés az, hogy egy napon hány iker születhet.-Erről jut eszembe: Itt kétlakásos ikerház épül-olvasható egy táblán. Megjegyzem, a ház kétpetéjű iker. ) És én olyan boldog vagyok! Beleestem ebbe a kismama betegségbe, hogy örülök, mint majom a farkának:

- ha más terhes lesz,

- ha más szül,

- ha más mesél a gyerekéről, terhességéről, szüléséről,

- ha mesélhetek másnak a gyerekemről, terhességemről, szülésemről,

- ha nézhetem más gyerekét,

- ha nézik a gyerekemet,

- ha játszhatok más gyerekével,

- ha játszanak a gyerekemmel,

- stb.



Viszont a saját meg elromlott. Egyrészt tegnap éjszaka felkelt 12:30-kor, 3:15-kor és 5:40 kor. És evett. Majd visszaaludt. Biztos egy növekedési ugrás, pár nap múlva rendeződik. (Álmodozásban mindíg jó voltam.) Másrészt megtanult beszélni. Mondja, mondja egész nap. Szerencsére inkább mesél, mint panaszkodik. És sikít, mert azt élvezi. Úgyhogy fekszik a pelenkázón és sikít, én meg mondom: "Sikíts, te... baba!" Ezért nem jön ki a Gyámügy meg az ÁNTSZ, ugye?



Tudom még fokozni ezt a perverz beírást...















...egy perverz képpel! :) Igen, a gyerek meztelen!

Evés, szoptatás, szopás

Arra voltam predesztinálva, hogy nem lesz tejem. Mert anyunak sem volt. Meg Z. anyjának sem.(?) De a testalkatom meg a szoptatásra lett kialakítva. Tényleg ősanya típus vagyok, óóóriási mellekkel, széles csípővel. (Ki is jött B. úgy, hogy nem deformálódott az a gyönyörű kerek feje.) Úgyhogy én elhatároztam, hogy csak szoptatni fogok. (Egyszer az életben legyen már hasznomra az alkatom (szándékosan nem alakom!) És megszületett B., és a kórházban nem szoptattam, mert B. aludt. Vagy látogatók voltak. (Ami nem baj, csak rosszul volt megszervezve.) Meg felállni sem tudtam. Aztán hazamentünk. És már az első este bepánikoltam. Mert B. elkezdett sírni, mert éhes volt. De nem tudta rendesen bekapni a mellem, meg tej se jött, de ő elfáradt a szopásban. És akkor már azért sírt. Aztán már én is sírtam.

Az első hét katasztórfa volt. A második is, csak más okból. Egész nap evett, másfél óránként másfél órákat. Anyósom volt akkot velem, ő halkan megemlítette, hogy nekik még azt javasolták a szakértők, hogy egy mellből szoptassanak egyszerre és max. 20 percig. Mondjuk azt is hozzátette, hogy Z. már a második héten kapott tápszert. B. annyit volt mellen amennyit akart. (LLL nagyon büszke lehetne rám, ha tudna rólam.) Ennek örömére el is kezdett szépen gyarapodni. Nem egészen két hét alatt visszaszerezte a születési súlyát (4550 g), egy hónap múlva pedig 5350 g volt. És átaludta az éjszakát. Ezekből a jelekből azt a következtetést vontam le, hogy éhezik. Ez szerintem bele van égetve az agyunkba. Tökmindegy mi van, a gyerek éhezik. Szerintem B. az egész napi szopásban annyira legyengült, hogy éjszaka nem tudott felkelni, hogy enni kérjen. Reggel ötre, később pedig már csak hatra jött vissza annyira az ereje, hogy sírni tudjon. Ez alapján tegnap napközben eleget ehetett, mert felkelt kettőkor, ötkor és nyolckor, hogy akkor ő most enne. Vagy kakilna. Ezt a kettőt a mai napig nem tudom megkülönböztetni. Ez azért kínos, mert más miatt meg nem igazán sír.

Visszatérve a szoptatásra. Nagy kérdés, hogy mi csinál tejet. Hát, jelentem először azt gondoltam, (minden jel és élőlény erre mutatott) hogy az evés, főleg a szénhidrát (mondjuk a grízes tészta tényleg, de a napi 10 Raffaello biztos nem). Ennek következtében rámugrott a szülés után 9 (!) kg. Két hónap alatt. (OK, közben volt Karácsony) Abból lement négy. És még van tejem. De, ha elkezd apadni, új gépsort kell majd beállítani a Ferrero gyárba. Most egyébként a szénhidrát mellett a meleg folyadékra (gyümitea, leves) esküszöm. És már nem kell az 5 000 Ft-os More Milk Plus tabletta sem. Tehát ezért nem szeretek szoptatni. Meg azért, mert minden nap legalább ötször felmerül bennem a kérdés, hogy van-e, lesz-e, meddig lesz elég tejem. És bárki bármit mond, ez nagyon idegörlő.

A többi részét szeretem. Ahogy vigyorog, és tátogatja a száját. Néha olyan elégedett hangokat ad ki közben, hogy elpirulok. (Mondjuk, én más helyett is elpirulok!)

Úgyhogy őszintén várom már, hogy nekikezdhessünk a hozzátáplálásnak, és elkezdhessek igazán fogyózni, hogy emberi legyen a külsőm. Majd két hónap múlva, vagy másfél.

Ez most nem volt egy vidám bejegyzés, de jó lesz majd visszaolvasni a következő gyereknél. Vagy mikor ódákat zengek az igény szerinti szoptatásról.

Egy kép a legyengült gyermekről

Olyan ügyes!

Pont annyira mint minden baba! Nem gondolom azt, hogy zseni lenne a gyerekem. (Majd mikor 14 évesen egyetemre megy, hogy fogok csodálkozni! :) De nekem minden új, amit csinál! És tegnap hasról hátra fordult. Háromszor, aztán kétszer nem. Mindezt az apai nagyszülei szeme láttára. Kedves Z. közölte, hogy ha hátról is megfordul, akkor a nagyszülőknek hozzánk kell költözniük (???), én gyorsan közbeszóltam, hogy igen, minden hóforduló előtt egy napra, hogy behozza a havi lemaradását. Ez volt délután.

Ez pedig délelőtt:

A kép címe: Túl nagy a csend!

Azt hittem..., de nem

Ez a bejegyzés végre tényleg Balcsiról fog szólni. (Mégpedig a kezdetekről. Mert azt hittem, hogy ma van az évforduló. )Arról, hogy hogyan jelezte, hogy ő bizony elkezdett létezni. Tavaly jan. 27-e vasárnapra esett. Este elmentünk a Müpába egy koncertre, H. vezényelt. Az ő koncertjeire ingyen járhatunk. De nem gyakran kell.

Aznap este arra gondoltam mindenféle düh, türelmetlenség, szomorúság nélkül, hogy de jó lenne, ha szülnék egy kislányt. A gondolat végére belenyilallt valami a méhembe. Finom jelzés a kislánnyal kapcsolatban. És hétfőn reggel, munkába menet (Dunaújváros felé, egy parkolóban) rosszul lettem, úgyhogy a biztonság kedvéért ittam egy kávét, meg elszívtam egy cigit, de sem a rosszullét nem múlt, sem vérezni nem kezdtem (eddig amint megtudtam, hogy terhes vagyok, vérezni kezdtem és max. egy hónapra rá már nem voltam terhes). Délután a teszt kimutatta, hogy igen-igen, csík-csík. És elkezdődött egy teljesen eseménytelen terhesség, a szívproblémát és a lábtörést nem számítva.

Nekem volt szívproblémám és nekem tört lábam. A gyereknek soha nem volt semmi baja. (Ilyet még kettőt, lécci, lécci, lécci! És ha még lehet kérni, egy kislányt utána egy kisfiút)

Viszont az előző terhességek miatt szigorú ellenőrzés alatt álltam az elején, így kaptunk egy csomó ultrahang képet: 7 hetes paca (dobogott a szíve), 10 hetes valami (mozgott a karja), 12 hetes űrlény (itt dvd-t is kaptunk, és megjegyzem itt volt a legfélelmetesebb) később kép a kukijáról, a füléről, dvd a 20. és a 32. héten. Kicsit sem voltunk fanatikusok!

És akkor az első nem uh kép:

Könyvek...

Mert a három téma közül ez a legérdektelenebb számotokra. Hahaha.

Öcsém egyik könyve, amit megszereztem tőle, eltűnt. Egyszer csak eszembe jutott, hogy újra kéne olvasni. Szoktam ilyet. Így véges számosságú könyvvel beérem. A könyvet nem találom. A címe A rendcsinálók, és Stephen King korai zsengéje, olyannyira korai, hogy akkor még nem is S.K-nek hívták. Valamilyen Baxter vagy Randall Fraser vagy Richard Bachman. Akkor ki az a Randall?
Ez a bekezdés két gondolatsort indíthat el, az első:
"Jix!.. Te ilyen gagyit olvasol?!"- erre még majd kitérek, egyenlőre legyen elég Apósom kedvenc mondata: "Igen is, meg nem is!"
A második: Miről szól a könyv? Na, azt nem mondom el. Sokkal érdekesebb, hogy az öcsém vajon miért ezt a könyvet kapta ajándékba. Hát a címe miatt! Hátha kedvet kap. Mert kisgyermekként nem szeretett rendet csinálni (kb 8 évesen kaphatta), én sem szerettem. Ez így nem igaz. Nem tudtunk rendet csinálni! Nem volt meg rá a lehetőségünk. A szekrények miatt. Ugyanis egész gyerekkorunkban rossz szekrényeink voltak. ("Csúnya szekrény, rossz szekrény! Dádázd meg!")
A szekrényeink mélyek voltak. Kb. 100 cm mélyek. Sőt, mikor a tetőtérben laktunk, az egyik gardróbszekrény olyan mély volt, hogy Öcsém simán beköltözött. Így mégiscsak külön szobában laktunk. És ezek szerint a 90-es évek elején ő találta fel a gardróbszobát. Előre közlöm, hogy ez nem vitatéma. A mély szekrénnyel pedig az a baj, hogy több sorba kell bele pakolni, és az utolsó sor legalján lévő dolog vagy megszűnik létezni, vagy mire kicibálod, borul a rend. Arról nem is beszélve, hogy mekkora memóriát igényel egy ilyen szekrény. "A kék póló a fölső polc 3. sorának 4. oszlopában van. " Az, hogy ezeket az elrontott szekrényeket kinek (apu) köszönhetjük, nem számít. Az, hogy emiatt kifejezetten negatív emlékek társulnak a hajtogatás, pakolás, törlés, lemosás szavakhoz, így ritkán használjuk őket, a jelentésük pedig lesüllyedt a tudatalattinkba, szintén nem számít.
Az idő pora befedte a rossz emlékeket, a szekrényeket. Új lakások, új remények, szabvány szekrények. Kivéve azt a gardróbot amit a Tudjukki csinált. Sőt öcsém kapott egy valódi gardróbszobát. (Van neki rendes is.) És a könyv nincs meg, mert most már rendesek vagyunk, és mindent a helyére pakolunk.

Olvasási szokásaimról honap. Balcsiról annyit, hogy tegnap rengeteget fejlődött. Igen, egy délután alatt. Már ívben van a háta (mindjárt fordul, gondolom), már két kézzel megfogja, majd a szájába tömi, és kéjesen szopogatja a műanyag játékát, (mondjuk, mikor befejezte a játékot nem rakja a helyére) és nagyon gyakorol, hogy valamilyen hangot ki tudjon adni, amihez szerinte az összes izmát meg kell feszítenie, ki kell dugnia a nyelve hegyét és nyálfolyamot kell produkálnia. Érdekes egy hang lesz, már alig várom, hogy halljam!

Miért is?

Többekét olvasom, tetszik, nekem is kell egy ilyen.
Persze most még nagyon bátor vagyok, úgyhogy két ember el is olvashatja! Öcsém, és M.. M. azért, mert ő nem ítélkezik. És hamar megbocsát! :)

Úgy terveztem, hogy ez a blog Balcsi fiunkról fog szólni. Az ő fejlődéséről, és arról, hogy ezt mi hogy éljük meg. B. tegnap volt 16 hetes. Gyönyörű ez a kor. Fekszik az ember és játszik. Ha sír megetetik. Ha újra sír, tisztába kerül. Ha ezek után is sír, játszanak vele. Ha még mindig sír, elaltatják. Ha újra, mindezek után, még mindig sír, anyja (aki egy egyszerű teremtés) végre kipasszírozza belőle a pukit vagy kakit. És B. végre boldog. (Milyen lesz a folytatás, ha már az első bejegyzésnek a fekália az egyik fő témája!? Olvassatok, olvassatok! :))

Azt mondják, hogy a gyerekek választanak minket. Ülnek a gyerek lelkecskék a csillagokon, nézik a felhozatalt, majd lecsapnak a megfelelő szülőkre. B. nem volt túl ügyes, gyors, határozott, vagy egyszerűen csak leesett a csillagáról. Szegény. Ezért lettünk a szülei.

Ja, még Kedves Z-t kell bemutatnom! Ő a férjem, akit egy kolléganője nevezett el így. Vele biztos kedves. Velem nem annyira, mert fáradt, mert dolgozik, sokat. Én sem vagyok kedves vele, mert nyűgös vagyok.

A következő dolgokról szeretnék majd írni:
- Jenő és mi,
- Könyvek, amik este még itt voltak,
- Miért van rajtam 17 kiló súly felesleg? (meg tudom magyarázni!)

Remélem, felcsigáztalak benneteket!

Ahhoz képest, hogy B.-ről szól majd a blog, csak róla nem tervezek írni! :)

Kárpótlásul egy kép: