Nem írtam bejegyzést a két éves szülinapjáról, mert nemhogy gépünk nem volt, de még házunk sem nagyon.
Aztán előjött ez az otthonszüléses mizéria. Nem mondom, hogy nem szülhettem volna természetesebben. (kézzel tágítás, oxitocin, gátmetszés). Nem mondom, hogy nem maradtak fájó hegek/sebek, majdnem halott izmok. De ez rólam szól.
Balcsi egészséges. Okosügyesszép. Csak ez számít.
És igenis gyönyörű élmény volt.
Számításaim szerint 40+0-nál álltunk. Reggel ½ 9 CTG a Jánosban. Szerintem lassult a baba szívritmusa. De ezt csak én éreztem így, mindenki más tök nyugis volt. Mellettem egy nő gyönyörű dombokat produkált a CTG papíron, már komolyan vajúdott. Közben M. dr. kitalálta, hogy nézzük meg a méhszájat. Megbeszéltük, hogy jelen állapotomban gyors, természetes szülés lenne a legjobb. Levetkőztem, járókerettel, vicces volt. Felpattantam az vizsgálóágyra. M. benyúlt, én meg elkezdtem felfelé mászni az ágyon, annyira fájt, amit csinált. Ő közölte, hogy szépen nyílok, most kicsit rá is segített, és szerinte éjjel találkozunk. Ja, és menjek laborba.
Kedves Z. levitt kocsival. Bementünk, elkezdtem beszélgetni a vért vevő nénivel, és jött az első fájás. Ezt közöltem is szegénnyel, ő kellően megijedt, rám parancsolt, hogy üljek le kicsit, szerintem azt hitte, hogy ott akarok szülni. Majd felálltam, indultam kifelé a laborból, de a folyosón le kellett ülnöm, mert jött a második. A kocsiba alig bírtam beszállni, mert jött a harmadik. Így 11 óra tájban elkezdődtek az igazi, tényleg semmivel nem összetéveszthető fájások. Közben hazaértünk, és megbeszéltük Kedves Z-vel, hogy tán nem kéne bemennie dolgozni, mert szülünk. Amikor még 8-10 percesek voltak istenien éreztem magam, mert volt időm pihenni köztük, meg feldobott a tudat, hogy baba lesz. És az egész annyira természetesnek tűnt, annyira nem volt félelmetes. Kezdtek besűrűsödni a fájások, de még mindig nem tudtam eldönteni, hogy bemenjünk-e a kórházba, mert attól féltem, hogy az ottani stressz miatt leáll az egész. Viszont volt már olyan, hogy 3 percenként jött egy-egy fájás. Na akkor már lélegeztünk Kedves Z-vel. Egyszer el is rontottuk, mert én már beszívtam a levegőt, ő még akkor kezdte, én követve az utasítását újra beszívtam, így tele lett a tüdőm levegővel, majd elkezdtem röhögni, és így a fájás nagyon fájt, röhögés közben! J
Közben felhívtam Bucibigyót, hogy megindult a szülés, és Sz-t, aki mindig azt kérdezte, hogy na szülsz már? És most azt tudtam mondani, hogy igen. Na, ettől elállt a szava. Innentől kezdve folyamatosan hívtak. Én még meg akartam nézni a Jericho-t és a Dr. House-t, majd utána elindulni. Bár otthon voltunk, már nem nagyon tudtam rájuk koncentrálni. Aztán jött Bogi is, ő is mindig kérdezte, hogy na mi van. Most végre meg tudtam neki mutatni a lapot amire felírtam, hogy milyen gyakran jönnek a fájások. Ő is elkezdett izgulni, és a lelkünkre kötötte, hogy szóljunk, mielőtt elindulunk a kórházba.
Ötkor megfürödtem. És hatkor egy pár 3 perces fájás után elkezdtünk kipakolni a kocsiba. Mármint Kedves Z. Járókeret, csomagok. Szóltunk apuéknak, hogy indulunk. Ők mindannyian lejöttek búcsúzkodni. Pont egy fájás jött, azt végigvártuk, aztán elindultunk a kocsival. A kocsiban természetesen ritkultak a fájások, én már azon voltam, hogy szólok Kedves Z-nek, hogy forduljunk vissza, mert annál cikibbet, mint egy felesleges szülőszoba látogatás el nem tudtam képzelni. Sőt, mivel liftet kell majd hívni, mert törött lábbal nem tudok felmenni, még cikibb lett volna az egész. De mire ezt végiggondoltam, újra megerősödtek a fájások, úgyhogy bementünk a kórházba, Kedves Z. megállt a szülészet előtt, és felment a másodikra a liftért. Ez volt ¾ 7 körül. Lejött az egyik szülésznő a lifttel, beültettek egy tolókocsiba. És felvittek. Ott leültettek, rákapcsoltak a CTG-re és közben kikérdeztek. Egy másik szülésznő, - ő lett a szülésznőm a végén- ránézett a görbéimre, és közölte, hogy ő még nem naplóz be. A görbéim hegy-völgy formát vettek fel (nem dombot) és nem voltak rendszeresek, de azért közölték, hogy az ügyeletes doki megvizsgál. Közben Kedves Z-vel egy-egy fájás alatt bőszen lélegeztünk. A szülésznő közölte, hogy nem jó, és mutatott egy másik fajta lélegzést. Szerintem ott nyertem meg magamnak, mikor hallotta, hogy félhangosan mormolom, amit tőle tanultam. Végig nagyon kedves volt. Fel kellett feküdnöm egy vizsgálóágyra. (vicces volt, Kedves Z. szülésznő segített) Az ügyeletes azt mondta, hogy tág 2 ujjnyi, szépen beilleszkedett, úgyhogy szülünk. Na akkor leborotváltak, beöntöttek. És választhattunk szülőszobát, mert konkrétan sehol senki nem volt, rajtam kívül. A szülésznő azt mondta, hogy egy fél órát próbáljak meg a WC-n tölteni. Sajnos az első adag rögtön jött. És nem sokkal utána még egy, és bár kivártuk a fél órát, és már nem jött semmi, én éreztem, hogy még lenne bennem. A fájások pedig egyre brutálisabbak voltak.
Bejött a szülésznő, lefektetett az ágyra, rám rakta a CTG-t megvizsgált, majd közölte, hogy hiába éreztem a fájásokat, az elmúlt egy órában nem tágultam tovább. Mondta, hogy már szólt Dr. M-nek, aki szólt az ügyeletes orvosnak, hogy repesszenek burkot, mert a baba feje jobban tágít, mint a burok maga. Én ettől nagyon betojtam, mert emlékeztem arra, amit Sz. mesélt a saját burokrepesztéséről. (Szvsz volt ott egy kis kézzel való tágítás is, ezért fájt neki úgy) Jött a fiatal kis orvos, hogy akkor ő repeszt. A szülésznő kérdezte tőle, hogy tűt kér-e vagy csipeszt (én közben azt gondoltam: „Kérd anyádat!”) mondták, hogy szóljak a következő fájásnál, akkor repeszt. Na, innentől nem éreztem fájást. Ellenben egyszer csak elkezdett víz csorogni a lábam között, jó meleg volt. Sunyin megrepesztette. Semmit nem éreztem! J
A szülésznő kérdezte, hogy mit szólnék vmi Nospa-parevarin (?) nevű cucchoz, ami kicsit ellazítja a méhszájat. Merthogy gyorsítsuk be a szülést, mert nemsokára jön a M, mert ő behívta. Jó. Azt beadták. Aztán jött egy nagy fecskendő, az oxitocin. Onnantól kezdve lett igazán kemény. Ez lehetett ½ 10 körül. Már nagyon fájt, és nagyon sűrűn jöttek. Annyit tudtam magamon segíteni, hogy néha átfordultam a másik oldalra, és így nyertem egy kis időt a fájások között. Egyszer lement a gyerek szívhangja 90-re és pont akkor szólalt meg egy csengő, és én nagyon megijedtem,de kiderült ,hogy a gép elcsúszott, a csengő nem a mi szobánkban szólalt meg. ½ 11- kor megjött M, megnézett, és azt mondta, hogy el van simulva a méhszáj. Ennek mindenki nagyon örült, nekem meg fájt. És jött az az egy óra, amikor Kedves Z. kezét megharaptam, néha felüvöltöttem, és állandóan kakilnom kellett, amire mindenki azt hitte a baba, pedig tényleg csak kakilnom kellett. … jött a vége. Három egymásba folyó szűnni nem akaró fájás.
És akkor éreztem, hogy nyomnom kell. Ezt közöltem is a körülöttem lévőkkel. Erre Kedves Z. mondta, hogy ne nyomj, a szülésznő meg, hogy de, nyomjon! (na itt igazodjon ki az ember.)
Jött M. megvizsgált, közölte, hogy mindkét oldalamra fordulva kéne hármat, hármat nyomnom, hogy kijöjjön a baba feje a méhszájon. Nyomtam, nyomtam, nyomtam. Aztán hanyatt feküdtem. És nyomtam, először rossz technikával, (rám is szólt M) aztán ráéreztem, és jobban ment, de lassan. Kedves Z. akkor is rengeteget segített. Figyelte, hogy mikor jön tolófájás, akkor rögtön elkezdte mondani: "Nagy levegő! Benntart, nyom, nyom, nyom"…És én csináltam, ahogy mondta, a többiek meg dolgoztak, ahogy mondta! J A szülésznő egyszer csak felkiáltott: „Szőke!” Még nyomtam nem is tudom mennyit, éreztem, hogy vág a doki, akkor elmúlt egy fájás, utána jött még egy, és hozzávetőleg 0:20-kor kihúzták belőlem ill. kilőtt. Magzatvízzel, mindennel. Első gondolat: „Úristen, mekkora!”, második: „Nem túl szép!” Nagy volt, lila, világított a szőke feje. Nem sírt fel, kezdtem izgulni, de aztán hallottam a nyöszörgését. A szülésznő oda akarta adni, de a doki előbb lemérette: 4550 g, 56 cm. Aztán odaadták, és akkor már gyönyörű volt. Azóta is az! Kedves Z. akkor sírta kicsit el magát (nagyon aranyos volt) mikor a szülésznő kezdte felöltöztetni. Én pedig végtelenül elégedett és boldog voltam!...
