Várom...

Tegnap a sétához elővettem egy térképet (!), de segítségével sem sikerült oda jutnom ahová akartam. Mert a hegy messze van. A bokám meg rozsdás ugyebár. (Erről jut eszembe, ha a bokatörés után nem mentem el a hat hetes kontrollra, menjek el most? "Ja bocsi! Azt hittem hat hónapos kontrollra kell jönnöm!" Vagy jelenjek meg 1,5 és 6 év között valamikor, hogy akkor vegyék ki a lemezt meg a csavarokat, mert szerintem itt az ideje? )
Séta közben zenét hallgatok és elmélkedek. Leginkább a jövőről. Sajnos mindig várok valamit. (Most pl. a tavaszt. Mondjuk ezzel sokan így vannak már, szerintem.) De várom azt is, hogy B. tudjon ülni, mert akkor elő lehet venni a sport babakocsit, és majd nagyobbakat tudunk sétálni. Meg tudjon mászni, mert akkor jobban fel tudja fedezni a világot és jobban elfárad okosabb lesz.
Tudjon járni... stb.

Ahelyett, hogy élvezném azt a kevés időt amit igazán kettesben tudunk tölteni, úgy hogy még én vagyok számára a legérdekesebb a világon. (Meg Kedves Z., csak őt ritkán látja.)
















És akkor elmondom, hogy miért Jix. Amikor még a 3 betűsnél dolgoztam, volt 3,...4,...5,... rengeteg jófej kolléganőm. Viszont egy blokkban csak négyen fértünk el. És arra tisztán emlékszem, hogy nagyon dolgoztunk. Mert vagy a Parkinson-kórról vagy az alacsony növésű férfiakról, vagy a "Vissza a jövőbe!" c. filmről beszéltünk, mert Michael J. Fox-ot simán le Májkül Dzsix- eztem. Ezen a két eszement kolléganőm annyira röhögött, hogy muszáj volt kimenünk cigizni. Általában mindenre ez volt a megoldás. 5-10 perc elég arra, hogy bevésődjenek a dolgok, így rámragadt a Jix. Ami egy bukósisak márka asszem.